Tökéletes Önmagunk („Higher Self”) olykor az anyag, a tér és az idő kényelmetlen birodalmába küldi valamely vállalkozó szellemű és nagyon bátor részét azért, hogy tapasztalatokat szerezzen ott, és hogy ezt a világot olyan hellyé alakítsa, ahol a szellem idővel otthonra lelhet. Ez az utazás személyes életünk, tartama naptár szerint általában néhány évtized. Elmúltával e rész visszatér forrásához, szerzett tudásával és élményeivel gazdagítva azt, e világban pedig otthagyja nyomait.
Ennek az útnak a során az élet alakítja, csiszolja a személyiségünket, az pedig a maga területén és erejével megváltoztatja és módosítja környezetét, és ezáltal láthatatlan módon icipicit az egész világot. Mialatt e kölcsönös gyűrődés zajlik, rossz és jó dolgokat élünk át. A jó dolgok közül az egyik legjobb az, amikor átéljük, hogy jótékonyan hatottunk a világra: akár a vízcsapot sikerül megjavítanunk, akár barátunk életét sikerül egy kicsit boldogabb irányba terelni, elégedettséget érzünk. Ez az elégedettség abból származik, hogy feladatunkat teljesítettük: az élet egy kicsivel jobb hely lett, mint előtte volt. Az ilyen változások előidézéséhez nagyon fontos, hogy valamilyen fokig ismerjük magunkat, hiszen saját magunk vagyunk az a szerszám, amivel e változásokat létrehozni lehet. Minél jobban ismerjük a szerszámot, annál hatékonyabbak vagyunk a használatában.
Önmagunk ismeretének alapja az, hogy igazán piciny korunkban és később is, mit mondtak, mit gondoltak rólunk. A kisgyermek elhiszi, amit róla mondanak a nagyok, és aszerint is kezd viselkedni, amit róla mondanak. Ha pl. azt mondják, hogy tehetséges a matekban, akkor az is lesz, és ha azt mondják róla, hogy lusta, akkor bizony szorgalmat ne várjunk tőle. Kamaszkorban aztán beindul önmagunk „keresése”: a másoktól hallottak mellé odakerülnek azok a gondolatok, amiket már önvizsgálattal és megfigyeléssel alakítottunk ki magunkról. Végül kialakul valamiféle összefüggő belső kép arról, hogy milyenek is vagyunk. A többieknek is van képe, véleménye rólunk. Ha az önmagunkról alkotott kép és mások véleménye nagyon eltérő, az kóros állapot: folyamatos ütközésekhez vezet a többi emberrel, aminek keserves végeredménye a sértődöttség állandósulása. Ideális az az eset, amikor mások és saját magunk képe rólunk hasonlít: senki nem vár tőlünk olyat, amire nem vagyunk hajlandóak vagy képesek, és magunk sem vágunk bele lehetetlen vagy tőlünk idegen feladatokba, viszont képességeink és lehetőségeink ismeretében sikerre visszük ügyeinket. Ekkor vagyunk képesek saját magunkat mint szerszámot jól használni.
Ahhoz, hogy ez a folyamat jól alakuljon, nagyon fontos, hogy ne ítélkezzünk magunk fölött, mert az ítélkezés gátja a megfigyelésnek és a megértésnek. Sajnos igen könnyű csapdába esni amiatt, hogy igyekszünk „jó” emberek lenni, és persze annak is látszani: „jó” tulajdonságainkat kedveljük, „rossz” tulajdonságainkon pedig „javítani” próbálunk, többnyire sok kínlódással és kevés eredménnyel. Azért csapda ez, mert ahelyett, hogy feladatunk szerint a világot igyekeznénk jobb hellyé tenni, önmagunkkal való vacakolással töltjük az időt és pazaroljuk energiáinkat. Azt gondolom, hogy vagyunk, amilyenek vagyunk, változunk, ahogy változunk. Nem kell büszkének lenni pl. arra, hogy ha hajlamosak vagyunk irigykedni, viszont e tulajdonságunk, ha van ilyen, remekül alkalmas arra, hogy magas teljesítményekre sarkalljon. Bármely személyes tulajdonságunk, legyen az „jó” vagy „rossz”, igenis használható arra, hogy jó dolgokat teremtsünk. A lényeg az, hogy tudjunk róla, és fogadjuk el.
Sok olyan helyzet adódik azonban, amikor muszáj olyan kihívás elé állni, és muszáj olyan várakozásnak megfelelni, ami ellentmond a lényünknek, értékeinknek, attitűdjeinknek, jóérzésünknek. Ilyenkor próbára van téve az az érték, amit úgy neveznek, hogy „a személyiség integritása”. Ez az a belső erő, amely egybentart bennünket, és aminek birtoklása nagy kincs. Tipikusan ilyen eset például az, amikor célunk elérése érdekében vagy „föladunk” magunkból valamennyit, vagy sikertelenek leszünk. Ekkor el kell dönteni, hogy mi a fontosabb. Én úgy hiszem, hogy mivel céljaink elérésének sorozatában valósul meg földi küldetésünk, és mivel hőn szeretett „önmagunk” csupán eszköz és nem cél, a válasz egyértelmű.