A munka valamely cél érdekében tett erőfeszítés. Munkát végezhetnek a természet erői – ilyen pl. a turbinákat meghajtó zuhatag vagy a kereket forgató szél. Gépek is végeznek munkát, állatokat is lehet dolgoztatni, és persze az ember is dolgozik olykor. A természet, az állatok vagy a gépek munkájának viszont előfeltétele, hogy az ember erőfeszítései révén váljanak alkalmassá munkára – ráadásul valamilyen emberi cél érdekében. Vagyis ami igazán munka, az az emberi munka, és ennek oka nyilván a „célszerűség”, hiszen ez tudatosságot feltételez. A hálót szövő pók, vagy a fészkét gondosan kialakító madár ténykedése céltudatosnak tűnik ugyan, ám kérdéses, hogy valamilyen cél kitűzése által vezérelve, vagy ösztönei kényszerítő ereje hatására teszi-e ezeket a dolgokat? Akárhogy is, a legizgalmasabb kérdés az emberi munka mibenléte, szükségessége és az, hogy milyen jellegűvé változik az idők során.
Az ember, mint fizikai lény a teremtett világ, közelebbről az állatvilág része, mint szellemi lény viszont a teremtő világhoz, a szellemvilágba tartozik. Minden egyes ember kínjai és örömei jó részét ennek a kettősségnek köszönheti: biológiai adottságainkból fakadó szükségleteink korlátai között a végtelenségben otthonos szellemünk igazi megnyugvást sosem talál. Egy röpke fogfájás a legnagyobb szellemet is azonnal a szenvedő állat szintjére rántja, és az alkotás öröme jó ideig könnyen feledteti az éhséget vagy szomjúságot. Számtalan generáció milliárdnyi tagja az idők során kitartóan alakítja az embervilágot olyan hellyé, ahol a fizikai szükségletek kielégítése már nem kívánja az egész emberi életet, és ahol szellemi igényeink (tudás, szépség, teremtés) egyre nagyobb teret kapnak. A munka terén is jól érzékelhető ez az eltolódás: a fizikai munkák egyre nagyobb hányadát a gépek végzik el, így szabadítva fel mind több időt és energiát az ember szellemi természetének megfelelő ténykedésre, azaz az alkotó munkára.
A hétköznapok valóságában viszont legtöbbünk azért dolgozik, hogy megéljen. A képességektől, a szerencsétől és számtalan egyéb dologtól függ az, hogy valaki milyen munkát végez, és hogy milyen szinten él meg. Ám abban, aki egész napi robotja után épphogy eltengődik, és abban, aki egymaga könnyedén keres annyi pénzt, amiből százak élhetnének jól, az a közös, hogy munkáját pénzért, azaz kényszer alatt végzi. Ha nem teszi, bizony rosszul jár: lehetőségei beszűkülnek, szükségletei kielégítetlenek maradnak, azaz szenvedni fog. A csupán pénzért végzett munka tehát alapvetően ellentmond az emberi szellem igényének a szabadságra. Mindannyian tudjuk, hogy a megoldás az, ha valaki hozzá illő és alkotó munkát végez, amiből számára elfogadható módon megél. Ekkor ugyanis egyensúlyba kerül a szükség nyomása és az értelmes, azaz alkotó emberi elfoglaltságra irányuló vágy.
A munka erőfeszítés, tehát dolgozni fáj. Sokan vannak persze olyanok, akik szeretnek dolgozni, ahogyan a sportoló is szereti izmait működtetni, ám ez nem változtat azon, hogy fáj. A munkára rá is lehet szokni, akár a függőség szintjéig is. Ez a rászokás akár olyan fokú is lehet, ami már a testi-lelki egyensúlyt, az emberi kapcsolatokat vagy a „normális” életet veszélyezteti. Ilyenkor beszélünk arról, hogy valaki „munkamániás”. A munkamegosztás rendszerében számos olyan pozíció létezik, amely betöltésének előfeltétele az, hogy valaki munkamániás legyen. A politikai vagy gazdasági élet vezető pozíciói és a nagyobb cégek irányítása pl. korunkban gyakorta ilyenek. A másik szélsőség az, aki nem dolgozik semmit, vagy azért, mert nem akar, vagy azért, mert nincs lehetősége rá. Az ilyen ember belátható időn belül szétesik: életét értelmetlennek érzi, helyét a földön alig találja, fizikailag és lelkileg nagyon sérülékennyé válik. Általában azonban ki-ki valamilyen egyensúlyt tart fenn az életében a munka és más elfoglaltságai között. Azt, hogy a munka többnyire kényszerűség, és a munkával töltött idő rabság, a nyelv is kifejezi: a nem munkával töltött időt nevezzük „szabad” időnek.
Sok kérdés merül föl azzal kapcsolatban, hogy vajon egy-egy munka az „alkotó”, azaz magas szinten emberi, vagy a „kényszerűségből végzettek” közé tartozik-e. Vajon a háztartási munka, a gyereknevelés munkája, vagy akár az orvos, a gyógyító munkája vajon hova tartozik? És hová sorolhatnánk a kereskedő munkáját vagy a sok-sok emberét, aki mások munkáját szervezi, igazgatja, hogy az hatékonyabb legyen? Mi a helye a földeken végzett munkának, és hova tartozik a sportoló munkája? Vajon a tanulás és a tanítás alkotó munkák-e? Mi a helyzet a vendéglátóval vagy az ügyfélszolgálatossal? Sokáig lehetne sorolni még a kérdéses eseteket.
Úgy hiszem, hogy mindannyiunknak van valamilyen hivatása, vagy inkább: küldetése, és ha valaki a hivatását gyakorolja, akkor igazán emberi munkát végez, bármi is legyen az, mert lelke ismeretlen földi célján munkálkodik. A nagyon szerencsések születésük után néhány évvel már rá is lelnek erre, és ha megfelelő a környezetük, hamar ki is bontakoznak. Másokban föl sem merül, hogy ilyesmi létezik, és nem is keresgélnek; ha valamiben lett volna is tehetségük (mindenki tehetséges valamiben, amikor megszületik), zsenijük nem talál magának utat, képességeik elsorvadnak. Legtöbbünknek azonban meg kell találni azt a területet és elfoglaltságot, ahol hivatását gyakorolhatja, földi küldetését beteljesítheti. Aki nem adja föl a keresgélést, tudja, hogy akárhány évtizedig is eltarthat, amíg valamiről azt érzi: ez az! Sőt, egyvalaki élete során akár több ilyenre is rálelhet.
Annak érdekében, hogy ezt a nyugtalan és vaktában folytatott keresési folyamatot lerövidítsük, összefoglalom, hogy miről ismerhetjük meg a hivatásunkat/küldetésünket. Az adott elfoglaltságnak, munkának három kritériumot kell teljesítenie:
- Örömöt kell, hogy okozzon az idő túlnyomó részében, amikor azzal foglalkozunk, ami az igazi dolgunk.
- Kihívást kell jelentsen: legyen rá komoly esély, hogy esetleg nem sikerül valami, tehát erőfeszítést kell tenni, és sokszor bizony kínos, égető kudarcokat elviselni.
- Más ember vagy emberek számára hasznos kell legyen, azaz szükség legyen rá. Hogy így van-e, azt onnan lehet tudni, hogy a többiek igénylik.
Ha ez a három feltétel egyszerre teljesül, akkor nagyon-nagyon valószínű, hogy megtaláltuk a hivatásunkat. Ezt azért érdemes tudni, mert keresésünknek irányt adhat, ha tudjuk, milyen feltételeknek kell teljesülniük.
Emberi munkát tehát akkor végzünk, amikor ezen a téren beteljesítjük földi küldetésünket, és a hivatásunkat gyakoroljuk. Munkánk ekkor nem (csupán) szenvedés, mert lelkünk célját szolgálja: a felemelkedést az anyagiból a szellemibe. Így mutatunk utat másoknak is, mert a Földről az Égbe vezető lépcsőt járjuk.