„Megújulni” azt jelenti, hogy régi énünk bábjából kibújva új önmagunkká válunk. Ez az „új önmagunk” jó esetben egy fokkal tökéletesebb, azaz boldogabb régebbi énünknél.
„Tökéletesebbnek” lenni számtalan módon lehet: megtanulhatunk valamit, amit addig nem tudtunk, új képességekre tehetünk szert, vagy akár – kellő eltökéltséggel és elegendő gyakorlással – új tulajdonságokat is kialakíthatunk magunkban. Tetszésünk szerint lehetünk türelmesebbek, barátságosabbak, kitartóbbak vagy akár megbocsátóbbak is — egyszóval ha akarjuk, jobb emberekké válhatunk. Szinte bármilyenné válhatunk. Amin nem változtathatunk, azok a fizikai adottságaink: a szőkéből nem lesz barna (akkor sem, ha befesti a haját), és az alacsony ember sem válhat magassá semmilyen erőfeszítés révén sem.
A személyes, belső tökéletesedés – talán végtelen, talán véges — útján már eddig is számtalan állomást megismertünk. Emberi lények lévén amit legjobb esetben elérhetünk, az saját magunk legkiteljesedettebb állapota. Ez óriási dolog: azt jelenti, hogy úgy élünk, mintha belső lehetőségeink, tehetségünk kibontakoztatásának semmi nem állna az útjában. Felmérni sem tudjuk, hogy ez mit jelenthetne belső és külső gazdagodásunk vonatkozásában, hiszen minden egyes emberi személy potenciálisan korlátlan lehetőségeket hordoz magában. Márpedig minden egyes helyes irányba tett belső lépésünket külső valóságunk jól érezhető javulása kíséri. Leginkább ebből vehetjük észre azt, hogy valóban meghaladtuk előző szintünket.
A belső fejlődés örök lépcsőjének sok-sok fokáról már tudunk. Ilyen lépcső a felelősségvállalás, a megbocsátás, a szeretet, az együttérzés, az elfogadás és még sok más egyéb ismert lelki erőpróba is. Ezek közül most kísérletet tehetnénk az elengedéssel.
„Elengedni” annyit tesz, mint saját akaratunkból megszabadulni valamitől, amihez ragaszkodunk. Hatalomtól, vagyontól, egészségtől vagy megbecsüléstől ugyan ki akarna megszabadulni a szenteken kívül? Ezt még ők is valami nagyobb jó reményében, sőt: biztos tudatában teszik. Mi, akik talán nem vagyunk még szentek sem, inkább azoktól a korlátainktól igyekeznénk megszabadulni, amik útját állják annak, hogy hatalmasabbak, gazdagabbak, egészségesebbek, híresebbek, megbecsültebbek legyünk, mint tavaly vagy tavaly előtt voltunk. A korlátok közül, melyek ennek útját állják, az egyik legcsúfabb a sérelmeinkhez való ragaszkodás.
A sérelmeink nagyon fontosak. Sérelmeink teszik lehetővé, hogy meghiúsult reményeinkért, rossz döntéseinkért, kudarcainkért, sőt: akár csak rosszkedvünkért is másokat tegyünk felelőssé. Ráadásul – meg kell vallani ezt is – sérelmeink szinte mindig jogosak. Ez az oka annak, hogy a sérelmeinkhez nagyon ragaszkodunk. Olyan nagyon, hogy nem látjuk: sérelmeink dédelgetése milyen eltéphetetlen kötelékkel rögzít bennünket ahhoz az életünkhöz, amin változtatni, javítani igyekszünk. Mert ugyan milyen élvezet nagyobb például az önsajnálat édes mocsarában való alapos megmártózásnál? Létezik-e valami, ami izgalmasabb mint a félelem? Milyen érzelem lehet szórakoztatóbb a bosszúállás vágyánál? Vajon milyen indulat intenzívebb, mint a féltékenység? Ezeknek az érzéseinknek alapja mindig valamilyen sérelem.
Ha ezek közül az igen intenzív érzésekkel járó, és emiatt nagyon fontos sérelmeink közül most csupán egyet, egyetlen egyet szélnek eresztenénk, már néhány napon belül megtapasztaljuk a változást. A várható megkönnyebbülésen túl átélhetjük az emelkedettség, a nemesebbé válás semmihez sem hasonlítható érzését. Azt, hogy még méltóbbá váltunk arra, hogy a szó legmélyebb, spirituális értelmében embernek tekinthessük magunkat. A belső növekedés érzése minden diadalmámornál hatalmasabb. Hisz elérése is nehezebb minden más feladat elvégzésénél.
Válasszuk ki tehát sérelmeink közül azt az egyetlen egyet, amellyel az utóbbi időben a legtöbbet foglalkoztunk. Lehet az a sérelmünk, hogy valamit vagy valakit elvesztettünk – ilyenkor sérelmünk vélt vagy igazi okozóját, egy másik embert, a sorsot vagy Istent okoljuk. Sérelmünk lehet az, hogy súlyos igazságtalanság ért bennünket, melynek következményeit ma is nyögjük – ekkor is hasonló a helyzet. De lehet dédelgetett-gyűlölt sérelmünk oka, hogy úgy érezzük, hogy a jövőnk félelmetes vagy legalábbis borúsnak tűnik. Ilyenkor rádöbbenhetünk, hogy arra neveltek bennünket, hogy féljünk az ismeretlentől, a jövőtől – ilyenkor nevelőink szándékát, céljait, viselkedését sérelmezzük makacs kitartással. Sérelmünk lehet az, hogy valaki elárult, megalázott, becsapott vagy megcsalt. Sérelmünk ilyenkor a fájdalom, amit átéltünk.
Széles tehát a skála, amiből válogathatunk, gazdag a készlet, amiből most talán kiemelünk egyet. A megbocsátási kísérleteink olykor éppen azért sikertelenek, mert bár egy adott személynek esetleg igyekszünk megbocsátani, ám a sérelemhez, a belső fájdalomhoz ragaszkodunk.
Azt javaslom tehát, hogy most, azonnal válasszunk ki sérelmeink közül egyet. Úgy értem, hogy most, ebben a pillanatban….
Ha kiválasztottuk, vizsgáljuk meg jó alaposan. Már a puszta vizsgálat is megmutatja, hogy valamilyen, valami csekélyke részünk talán van abban, hogy ezt a sérelmet elszenvedtük. Végtére is a saját életünkben történt… De most nem ez számít. Az számít, hogy van-e erőnk megajándékozni magunkat azzal, hogy ezt a fájdalmat szélnek eresszük, megszabaduljunk tőle. Tűnődjünk el egy percig, vajon hajlandóak vagyunk-e erre?
Mit tegyünk, ha a válasz: „igen”?
Ezt a sérelmünket úgy engedhetjük el, hogy valahányszor csak eszünkbe jut, azonnal valami másra gondolunk. Olyasmire, ami valamilyen eredmény, győzelem, siker. Olyanra, amikor valaminek örültünk. Olyanra, ami boldoggá tett. Leghelyesebb, ha azonnal kitaláljuk, hogy mire is fogunk rögtön, reflexszerűen gondolni majd, ha megint „fájni” támad kedvünk. Ha ezt a váltást a gondolatunkban rendszeresen megtesszük, egyszer csak azt vesszük észre, hogy sérelmünk elolvadt, a seb eltűnt.
Bizonyos, hogy a legjobb ajándék, amit magunknak adhatunk, lelkünk valóságos gyógyítása. Újítsuk meg tehát lelkünket azzal most, hogy egy fájdalmunkat végleg elengedjük!