Elgondolkodtam azon, hogy mi emberek mi mindentől függünk. Függeni azt jelenti, hogy nem vagyunk függetlenek. Valamiféle fogságot, rabságot jelent tehát. Lássuk tehát, hogy életünkben mi mindentől függünk, mik azok a dolgok, amik teljes szellemi és fizikai szabadságunkat korlátozzák?
Először is látni kell, hogy a tér, az idő és az anyag világában élünk. Ennek olyan súlyos következményei vannak, hogy ez a tény mindig is kihívta az ember lázadó hajlamát.
Függünk a gravitációtól (nem tudunk pl. lebegni a tér bármely pontján), egyszerre csupán egy helyen lehetünk (ki ne ábrándozott volna arról, hogy milyen jó lenne, ha a tér különböző pontjain lehetne egyidőben?), az időtől is függünk, hiszen sem a múltba, sem a jövőbe átlépni nem tudunk, ráadásul az idő valami fura, ismeretlen ok miatt mindig egy irányba folyik: a múltból a jövő felé. Mindez azt jelenti, hogy függünk az időtől, tértől, anyagtól, és ezek eleve rettenetesen behatárolják a lehetőségeinket.
Azt is kell látni, hogy az ember biológiai lény. Ez is olyan függőség, ami sok szenvedés és öröm oka. Elég csak a „születés, betegség, öregség, halál” szükségszerű szenvedéseire, vagy a táplálkozás, mozgás, szex, pihenés örömeire gondolnunk ahhoz, hogy lássuk: bizony-bizony a testünktől is függünk. Egy-egy betegség teljesen behatárolhatja valaki lehetőségeit, ahogy pl. a táplálkozást sem lehet egy ponton túl nélkülözni Olyan nagyon függünk tőle, hogy jónéhányan akadnak, akik a „test börtönéről” beszélnek – teljes joggal egyébként.
Harmadszor azt is jó felismerni, hogy lelki, szellemi lények is vagyunk, és ebből is a függőségek, korlátok végtelen sora származik. Először is a karakterünknek, alapvető érzelmi és gondolkodási szokásainknak vagyunk a rabjai. Akár szenvedélyes, akár félős, akár hódító vagy visszahúzódó az alaptermészetünk, azon változtatni nemigen tudunk, és ez bizony függőséget jelent. Ide taroznak azok a meghatározottságaink, amik a kulturális környezetünkből származnak, melyeket éppúgy nagyon nehéz, vagy talán lehetetlen átlépni, mint láthatatlan függőségünket azoktól a viszonyoktól, amik között felnőttünk. Függünk tehát a neveltetésünktől, az értékrendünktől, a hiedelmeinktől. És akkor még itt van az emberi lények közötti megismételhetetlenségünk és egyetlenségünk záloga: a személyiségünk, amely szintén jelentős korlát is.
Negyedszer pedig nagyon nagymértékben függünk azoktól az információktól, amiknek a birtokában vagyunk – és éppilyen mértékben azoktól az információktól is, amiknek nem vagyunk a birtokában. Mást tud a világról egy dán pék, egy kenyai miniszter, egy bolgár filmrendező vagy egy chilei futballedző. Annyira mást, hogy némi joggal az is mondható, hogy ezek mind-mind, (és talán ez minden egyes emberi lényre is igaz) más világban élnek. De nem kell ilyen messzire menni: egy házaspár tagjai néhány év együttélés után, amikor közös történetüket külön-külön elmesélik, akkor úgy tűnik, mintha teljesen különböző kapcsolatban éltek volna. Ez a jelenség remekül megfigyelhető a szakítás vagy válás időszakában. Elképzelhetetlen mértékben függünk azoktól az információktól, amiket birtokolunk, és amiket nem birtokolunk.
Vannak azután az ún. „kóros függőségek”. Ide szokták sorolni a destruktív szenvedélyeket. Ezek sora végtelen, a legismertebbek az alkohol és a drogfüggőség, a „munkamánia” (workolholism), a játékszenvedély, a szexuális vagy kapcsolati függőség.
Látható, hogy milyen áttekinthetetlenül sokmindentől függünk. A függés azt jelenti, hogy mindezek korlátok, amik akadályoznak abban, hogy úgy élhessünk, ahogyan a vágyainkban: az időben és a térben bárhol lehessünk, egyszerre több helyen több dolgot tehessünk, kedvünk szerint tölthessük életünk bármely percét, vágyaink erőfeszítés nélkül és azonnal teljesüljenek. Ám életünk feladatait ezek között a korlátok között kell teljesítenünk, és ez talán nem véletlen. Ahogy Immanuel Kant egy helyen megjegyzi: „A galamb azt hiszi, hogy a levegő ellenállása akadályozza a röpülését.” Azaz: függőségeink, az emberi léttel járó korlátaink éppen azok a lépcsőfokok, amik segítik fejlődésünket, sőt, ezek nélkül képtelenek volnánk továbblépni, egyről kettőre jutni.
Fogadjuk el a korlátainkat, függőségeinket, akár tetszenek ezek, akár nem. Bátran gondolhatjuk, hogy amit akadálynak érzünk, az valójában kapaszkodó, segítség abban, hogy személyes küldetésünket beteljesíthessük.