A kérdések kérdésére, minden spirituális iskola alapkérdésére, arra, hogy „Ki vagyok én?”, a választ csak másoktól, a többi embertől kaphatjuk meg. Az igazán elmélyült, végső misztikus válasz pedig így hangzik: „Én te vagyok!”.
Ez azt jelenti, hogy lényegében minden ember egy, azaz ugyanannak a mindegyikünkben mélyen lakozó csodálatos, magasrendű lénynek egy-egy különös, egyedi megnyilvánulása. Így minden, amit másokkal teszünk, azt magunkkal tesszük. Ha mással rosszat teszünk, azt magunkkal tesszük, ha jót, azt is magunkkal tesszük. Megfogható valóságunkban ez úgy nyilvánul meg, hogy bármi, amit mással teszünk, az megtörténik majd saját magunkkal is. Ha valaki figyel és elég ideje van, ezt könnyedén megtapasztalhatja. Sőt, ennél még többről is szó van: amit másokról csak gondolunk, az is megesik majd velünk valamilyen formában. Amit az Univerzumba elküldünk, azt kapjuk onnan vissza.
Így hát ahogyan az emberi kapcsolatainkban üzemelünk, úgy alakul az életünk. Érdemes tehát némi vizsgálódás alá vetni ezeket a kapcsolatainkat, hátha kedvezőbbé alakíthatjuk valamiképp azokat, és így javíthatunk életünk minőségén.
Emberi kapcsolataink valójában csak akkor tekinthetők emberinek, ha személyes kapcsolatok. Számtalan nem személyes emberi kapcsolat létezik a személytelen szexuális kapcsolattól kezdve (amikor a másik ember testét használjuk csupán bizonyos szolgáltatási szerződés keretei között) a szolgáltatói viszonyokon át (pl. autószerelő, gázszerelő, mindenféle ügyfélszolgálatok) a parancsoló-végrehajtó emberek közötti kapcsolatokig (nagy szervezetek pl. nagyvállalatok, hivatalok, katonaság). Ezek a látszat ellenére (azaz többnyire igyekszünk barátságosak, „emberiek” lenni) valójában nem emberi kapcsolatok, mert a benne résztvevők személye nem számít: bárki is lenne a partnerünk ezekben a személytelen viszonyainkban, a résztvevők nagyjából ugyanúgy viselkednének.
A személyes kapcsolataink viszont igazán emberiek abban az értelemben, hogy egyáltalában nem mindegy, ki vesz részt bennük. Egy remek és közismert csoportosítás szerint ezek három részre oszthatók: a magánélet, a munka és a barátok.
Magánéletünk a családot ill. a párkapcsolatunkat jelenti. Minősége pedig a legnagyobb befolyással van az életünkkel való elégedettségünkre. Ezért eben kellene a legfigyelmesebbnek, legodaadóbbnak lennünk. Azonban különös módon többnyire erre fordítjuk a legkevesebb igazi figyelmet: életünkben ezeket a viszonyainkat többnyire mintegy „automatizáljuk”, azaz természetesnek tekintjük, hogy van, és azt várjuk magánéletünk többi szereplőjétől, hogy kiszolgálják igényeinket, kényelemmel, szeretettel és megértéssel vegyenek körül bennünket. Szinte kizárólag akkor eszmélünk fel (és akkor sem mindig), ha problémát észlelünk: feszültség, gondok támadnak. Mindennapi életünkben nem vesszük észre magánéletünk fontosságát, ahogy annak jelentőségét sem szoktuk tudatosítani, hogy levegőt veszünk. Ám csak egy-két percre fosszanak meg bennünket a légzés lehetőségétől, azonnal észleljük, hogy a levegő milyen fontos az életünkben. Normál körülmények között tehát nem érezzük fontosnak, hogy magánéletünk szereplőit különös figyelmünkkel vegyük körül. Azért nem, mert az nagyon nehéz, és ellentmond legbensőbb, öntudatlan gyermeki várakozásunknak: aki szeret, az feltétel és viszonzás nélkül elégítse ki bármely igényünket.
Ezért van az, hogy oly ritka az a család vagy párkapcsolat, amit nem terhelnek súlyos konfliktusok. Holott csupán azt kell felfognunk: napi munkát kell belefektetnünk, hogy magánéletünk harmonikus legyen. Ezt a munkát pedig a többiekbe kell fektetnünk. E munka neve pedig nem más mint a figyelem. Olyan figyelem, amikor mi magunk nem számítunk, csak a másik ember.
Munkánkban, hivatásunkban elért sikerünk, elégedettségünk nyilvánvalóan attól függ, hogy az ehhez kapcsolódó többi emberrel milyen viszonyt ápolunk. Érvényesülni mások között, másokkal együtt és mások ellenére tudunk. Ezen a területen érzékelhető talán a legkönnyebben a törvény: amit mással teszel, az történik majd veled is. Ha csalunk, akkor bennünket is becsapnak majd. Ha segítünk, akkor segítséget kapunk. Ha átlépünk másokon, valaki majd átlép rajtunk is. Ha tisztességesek vagyunk, akkor többnyire tisztességesen bánnak majd velünk is. Ezért a legeredményesebb hosszú távú karrierépítési technika az, ha másokkal úgy bánunk, ahogy szeretnénk, hogy velünk bánjanak.
Baráti kapcsolataink minősége attól függ, hogy mennyi energiát teszünk beléjük. Barátainktól megértést, jó szórakozásokat, azonos értékrendet és nehéz helyzetben segítséget várunk. Mindezt akkor kapjuk meg, ha magunk ugyanezt számolatlanul nyújtjuk. Ha azt várjuk, hogy barátunk megértően hallgasson meg bennünket, olykor háttérbe kell szorítani magunkat, hogy megérthessük őt.
Személyes kapcsolataink minősége tehát azon áll, hogy az adott kommunikációs pillanatban figyelmünk mekkora részét fordítjuk magunkra, és mekkora részét a társunkra. Minél többet nyújtunk belőle másoknak, annál jobb életet élünk.