Akaratunk szabadsága, avagy a szabadságunk akarása
Az akarat szabadsága kontra szükségszerűség (determináltság) dilemmája az egyik legrégibb filozófiai kérdés. Könnyen felismerhető fizikai, kulturális és pszichológiai korlátok között éljük az életünket: pl. az ember teste nem alkalmas a repülésre, idegen szokásokkal élő, más kultúrájú emberekkel való tartós együttlét olykor elviselhetetlen szenvedést okoz, és korai élményeink, neveltetésünk determinálják életlehetőségeinket. Ugyanakkor csaknem minden emberi lény világosan érzi, hogy kisebb-nagyobb döntéseit, amik a jövőbeni eseményeket meghatározzák, szabadon hozza meg, az olyan kérdésektől kezdve, hogy mi legyen a vacsora, egészen odáig, hogy kivel óhajtja az életét leélni.
Az erről való vita azért megoldhatatlan évezredek óta, mert a szempont, ami alapján a kérdést ki-ki megoldani szeretné, más alapállásban gyökerezik. A „tudományos” szempont nyilván a determinizmus felé hajlik, hiszen ha elegendő információnk lenne, akkor akár egy sivatagi porszem helyét is képesek lennénk száz évre előre meghatározni éppúgy, ahogy egy emberi döntés összes következményét. Ha azonban a szempontunk az „emberi” tapasztalaton alapul, akkor látjuk, hogy ha akarunk, tudunk akár repülni (építünk olyan gépet, amellyel a levegőben oda juthatunk, ahová szeretnénk), akár idegenekkel együtt élni (sok-sok kultúra olvadt már össze eddig is, és ezekből az összeolvadásokból nagyszerű alkotások is születtek), sőt tudatos erőfeszítések révén személyes pszichológiai meghatározottságainkon is úrrá lehetünk. A fény természetének kettősségét (részecske vagy hullám) a fizika úgy oldotta meg, hogy ez is, meg az is. Ha így nézem, akkor hullámtermészetű a fény, ha pedig úgy, akkor részecsketermészetű. Ha így nézek az emberre, akkor minden lépése, gondolata, döntése teljesen megszabott irányú, ha meg úgy, akkor összes megnyilvánulása akaratának teljes szabadságát bizonyítja.
A dilemmának azonban van egy nagyon személyes oldala is. Ha ügyeink rosszul mennek, erőfeszítéseink kudarcot vallanak, akkor legtöbbünk hajlamos ezért „külső” tényezőket okolni. Mások gáncsoskodása, ostobasága, esetenként az időjárás, esetleg Isten, a sors vagy a kormány okolható személyes kudarcainkért. Ám ha dolgaink éppen jól mennek, győzünk, sikert aratunk, erőfeszítéseink gyümölcsöznek, akkor hajlamosak vagyunk azt inkább személyes erényeinknek tulajdonítani. Ilyenkor önérzetünk megnő, büszkék vagyunk magunkra, és lehetőségeink növekedését éljük át. Vagyis a dolog valójában úgy áll, hogy elégedetlenség idején akaratlanul inkább a „tudományos”-nak nevezett, míg jobb időszakokban inkább az „emberi”-ként jelzett álláspontra helyezkedünk. Nem baj ez természetesen, csak tudjunk róla.
Az igazság pedig az, hogy az ember a szabadságáért küzd. Szabadságáért küzd, mint faj, vagyis azon igyekszik, hogy a természet minél kevésbé uralkodjék rajta, sőt, hogy ő legyen a természet ura. Ez a küzdelem váltakozó sikerrel jár, vagyis vannak időszakok, amikor az emberiség egy-egy területen éppen kudarcot vall, és ilyenkor a természet akár nagyon csúnyán is képes megmutatni az erejét. Ám hosszabb távon jól látszik, hogy ez a küzdelem nem hiábavaló. És a szabadságáért küzd az ember személyes életében is: olthatatlan a vágy mindannyiunkban, hogy életünket úgy éljük, ahogyan szeretnénk, vagyis boldogan.
Azoknak a meghatározottságoknak a számát és erejét, amik egy-egy ember életét behatárolják, nem lehet túlbecsülni. A legalaposabb elemzés sem tárhatja föl az összes külső és belső korlátunkat, amik mind-mind kiteljesedésünk, szabadságunk, boldogságunk útjában állnak. Ám tudatos lényként mindenkinek feladata, hogy ezeket a korlátokat lebontsa, átlépje, meghaladja. Az emberségére büszke ember úgysem éri be kevesebbel, minthogy tökéletes és mindenható, azaz korlátlan lénnyé váljék valamikor. És a lelke mélyén egyikünk sem mond le arról, hogy boldog legyen. Ebben a szakadatlan erőfeszítésben pedig minden egyes ember számára adott a legfontosabb szerszám: a tudatosan formált szabad akarat.