Magamról és a pszichoterápiáról

Idestova huszonöt éve foglalkozom azzal, hogy a nálam jelentkező emberekkel beszélgetek „lelki természetű” problémáikról. Ez idő alatt megtanultam néhány fontos dolgot arról, miképp is működik a gyógyító emberi kommunikáció. „Gyógyító” abban az értelemben, hogy a beszélgetés, vagy beszélgetéssorozat végére az engem felkereső emberek jelentős része jobban érzi magát, mint azelőtt. Több öröme van az életben, szívesebben és jobban dolgozik, kommunikációs ügyessége jól érzékelhetően megnő, összehasonlíthatatlanul nagyobb lesz a szabadsága, és képes teljes mértékben felelősséget vállalni élete minden ügyében.

Sok-sok jól működő pszichoterápiás irányzat, mindegyiken belül sok-sok jól kidolgozott és használható módszer, eszköz, eljárás létezik. Ez tehát egy szakma. Vannak szakmai szabályai, és feltételrendszere is, amit e szakma gyakorlásához be kell tartani, és van sajátos terminológiája is. Rendelkezik továbbá az egy-egy ismertebb szakmát körüllengő előítéletekkel és a szakmára vonatkozó laikus véleményekkel is. Egy pszichoterapeuta a páciensével való munkájában bármilyen módszert és eszközöket használjon is, a terápiás folyamat maga nagyon egyedi, személyes, megismételhetetlen és egyszeri történéssorozat, mint ahogyan egy-egy ember élete is az.

Jómagam eredetileg jogásznak tanultam, és csak néhány év után láttam hozzá a pszichoterapeuta szakma tanulásának. Az erről való tanulás megkezdése után pedig több mint tíz év telt el, amíg első páciensemet gyógyítóként fogadtam.

Úgy kerültem e különös szakma közelébe, hogy húszas éveim elején hoztam néhány igen rossz döntést, és ezek miatt pszichológiai értelemben megbetegedtem. E foglalkozással tehát mint beteg ismerkedtem meg. Szerencsém volt: igen rátermett terapeutákkal dolgozhattam, így idővel meg is gyógyultam. Ebben a folyamatban lenyűgözött az a jelenség, hogy úgy én, mint mások is, (talán az összes ember) valójában rendkívül egyszerű és könnyen áttekinthető mechanizmusok alapján működik. Némiképp suta hasonlattal élve azt mondhatjuk, hogy minden egyes emberi lény olyan, mint egy mechanikus gépezet, amit egy, kettő, vagy nagyon bonyolult esetben három nyomógombbal működtetni lehet. Eközben természetesen minden egyes személy jogos meggyőződése az, hogy ő maga egyedi, rendkívüli, megismételhetetlen. Ez annyiban igaz is, hogy az élmények, amik élete során érik, valóban egyedi és megismételhetetlen sorozattá állnak össze a lelkében. Ám az egyes ember működésmódja, vagyis amiképpen ezeket az élményeket és a belőlük fakadó motivációkat az élete során felhasználja, az esetek általam ismert részében meglehetősen egyszerű. Ez a felismerés volt az első, ami vonzóvá és érdekessé tette számomra a pszichológus szakmát, mert bár bonyolító hajlamú vagyok, szenvedélyem a bonyolult dolgok egyszerűvé tétele.

Hivatásom megválasztásában nagy szerepet játszott az is, hogy nem szeretek szenvedést látni. Az is zavar, ha magam szenvedek, és az is, ha mást szenvedni látok. Mély, szent meggyőződésem ugyanis, hogy az emberi lényeknek nem muszáj szenvedniük. Az élet arra való, hogy abban minden egyes ember boldog legyen. E meggyőződés mentén viszonylag gyorsan fölismertem, hogy egy élet boldogtalanságának, vagy egy adott életszakaszban átélt boldogtalanságnak az oka legnagyobbrészt maga a személy, aki a szenvedést átéli. Pontosabban az az öntudatlan lelki mechanizmus, ami őt olyan módon működteti, hogy saját életében szenvedjen. Természetesen tudom, hogy megszületni valószínűleg fájdalmas, betegnek lenni nem jó, hogy bárkit érhetnek az életben szerencsétlenségek és fájdalmas veszteségek, sőt még azt is tudom, hogy legtöbbünk nagyon fél a haláltól. Ezzel együtt bizonyos vagyok abban, hogy az életben bárki tartósan jól érezheti magát, ha hajlandó felszámolni azokat a belül és mélyen rejtőző akadályokat, amik ezt meggátolják.

A másik összetevője a pszichoterápia iránti érdeklődésemnek az, hogy gyerekkoromban mindig élénk kíváncsisággal figyeltem, hogyan viselkednek a körülöttem élő felnőttek és gyerekek. Minduntalan meglepett, hogy azok milyen csacskán üzemelnek. Sok fájdalmat okozott szüleim állandó veszekedése, a gyerektársaim közötti folyamatos, kíméletlen háborúzás, a kötelességteljesítésből és lemondásokból fakadó kínok, egyáltalán az emberi létezésből adódó, szükségszerűnek tűnő szenvedés. A tapasztaltakon sokat tűnődtem, és úgy éreztem, hogy ezt az egész „embernek lenni” ügyet sokkal-sokkal jobban is lehetne csinálni, ha tudnám, hogyan kell.

Összefoglalva tehát részint régi személyes érdeklődésem, részint bizonyos elvont felismerések, részint pedig gyógyíttatásom és gyógyulásom története együttesen eredményezték azt, hogy húszegynéhány éve pszichoterápiával foglalkozom. Ráadásul ezt a hivatást szenvedélyesen szeretem. E sok-sok év alatt több száz emberrel dolgoztam. Úgy érzem tehát, hogy van értékelhető tapasztalatom arról, hogy a terápiás kapcsolat hogyan működik.

Szakmai tudásomat legnagyobbrészt Magyarországon, Franciaországban és Németországban szereztem. Mindezek közül talán a legfontosabb az a tízévnyi pszichoanalízis, amelyben páciens voltam. Ez nyújtotta a legfőbb segítséget ahhoz, hogy elégedett emberként, alkotó és értelmes életet élhetek. Emellett tanultam néhány évig a T. A. Berne-féle tranzakcionális analízist, Gestalt-terápiát, NLP-t (neurolingvisztikai programozás), jártam encounter-csoportba, pszichodrámára, sőt még ún. „szabad interakciós verbális csoportba” is (ismereteim szerint ez utóbbi műfaj mára gyakorlatilag kihalt). Ezen tanulmányok mellett képzésem egy bizonyos pontján olyan élmények értek, amelyek kitágították pszichoterápiás szemléletem horizontját, és felhívták figyelmemet a fizikai érzékszerveinkkel érzékelhető világon túli események szerepére életünkben.

A „műfajt”, amiben otthonosan érzem magam, és legszívesebben gyakorlok, szaknyelven „kognitív pszichoterápiának” szokták címkézni. Ez azt jelenti, hogy a gondolatok, és a gondolkodás révén hozunk létre változásokat egy-egy ember önmagához és másokhoz való viszonyában, kommunikációjában és átéléseiben. Ez csupán az egyik terület a működő pszichoterápiák között. Én azért választottam ezt, mert a személyiségemhez ez illik a legjobban. Más módszerek szintén eredményesek lehetnek, azzal a feltétellel, hogy a terapeuta, aki ilyen-olyan-amolyan eszközökkel dolgozik, maga gyógyításra alkalmas ember és ért a szakmájához.

Személyes pályafutásomat a „szabad piacon” kezdtem, nagyon keveset dolgoztam kórházban vagy intézményben. Így tehát amit ebben az írásban bemutatok, az az ún. “ambuláns” kezelésekre, és azon belül is főképpen a “diádikus”, azaz egy terapeuta — egy páciens terápiás kapcsolatra érvényes. Ezt is azzal a szűkítéssel mondhatom, hogy olyan jelentkezők körére érvényes, akik képesek az életüket maguk szervezni. Rendszeresen, pontosan megjelennek a terápiás órákon, és valamiféle állandó jövedelmük van. Ez természetesen jelentős korlát, hiszen számos olyan pszichés probléma és zavar létezik, melyek elszenvedői ezeket az egyébként súlyos és nehéz feltételeket nem tudják teljesíteni. Nekik segíthet a kórház, vagy más olyan kezelések, amiket én nem gyakorlok.

A nálam eddig jelentkezett több száz emberrel való munkám alapján személyes tapasztalatom az, hogy saját magától pszichoterápiába leggyakrabban olyan ember jelentkezik, aki elég széles látókörű, és ezért képes felismerni azt, hogy valamilyen fájdalmas ügyében szakértő segítségére van szüksége. Aki ilyen, az nem csupán felismeri, amikor szakértő segítségre van szüksége, hanem igénybe is veszi azt.